Rémàlom (Traduction en Hongrois du "Cauchemar")

Je ressens désormais le besoin de publier certains articles en forme bilingue : français+hongrois, afin que mes compatriotes-lecteurs magyar puissent y avoir accès. Je commence illico. Voici le billet d’hier traduit en Hongrois, (en dépit des problèmes posés par les accents) :

                                                  Rémàlom

      Azt hiszem alszom és ugyanakkor ùgy tünik, ébren vagyok. Teljesen mozdulatlan fekszem, szeretnék megmozdulni, de azt nem lehet.  A jobbkarom pozitùràja illogikus és kimerîtö : a koponyàmon nyugodva satuba fogja a fejem. Màr jôideje ebben a helyzetben lévén, karizmaimban görcs lép fel. Szeretnék megmoccanni, leengedni karomat, de képtelen vagyok reà. A görcs terjed a tarkôm felé, a nyakszirtem alà, amely a falnak tàmaszkodik, àm a fal kemény, bàr jutavàszon fedi s ilyenformàn a fejem is sajogni kezd. De tovàbbra sincs lehetöség testhelyzetemen vàltoztatni. Lehetetlen mozdulnom. Igy kell maradnom, hogy érezhessem s követhessem  nyelvem  lassù, feltartôztathatatlan növekedését a szàmban és a torkomban és az pedig duzzad lassan, kényelmesen, mîgnem a szàjpadlàsom és arcüregem  màr nem képesek befogadni ezt a nyelvet. Most remény van a duzzadàs lohadàsàra, hely hiànyàban.

      Ez az a pillanat mikor ùgy érzem, a  fejem vàlik rugalmassà és növekedésnek indul. Nemsokàra ôriàsi gömbbé vàlik és betölti az egész szobàt. A  homàly ellenére tisztàn érzem feszültségig teli gömblabdàm kiterjedését, amelynek közepén magamra lelek valami fehér vagy szürkés közegben lebegve, amelyet mintha mü-hôpelyhek alkotnànak, vagy egészen könnyü tollù-darabkàk, melyek szakadt pehelypaplanbôl àramlanànak. S làtom magam ennen agyamban ùszkàlni és felkap és visz az alig észrevehetö sodràs, mint holmi rönköt. A rönk lassan forog és én  benne vagyok és nem akarom ezt és mégsem tehetek ellene semmit. Semmi ellen nem tehetek semmit. Az idö megàllott, csupàn én forgok, a rönkkel és a rönkben ; és visz a sodràs s én nem akarom és képtelen vagyok ellene tenni bàrminek.

      Aztàn megindulok visszafelé és minden megindul visszafelé velem. Ôvatosan haladok a sodràs ellenében, nehogy elvétsek egyetlen làncszemet is akàr : eltüntetem a hôpelyheket, hozzàlàtok  gömblabdàmat levegötlenîteni, visszaàllîtani a fejem normàlis méreteit, de megbotlom nyelvem merevségében és a folyamat ùjbôl felveszi eredeti irànyàt, ùjra puffad, duzzad minden és minden  forgàsnak indul a moccanatlan idö körül és ùjbôl lebegni kezdek s a sodràs körbefon, hogy vigyen valamerre, ahovà  nem akarok menni. A két szemem  fölébem kerül és néznek és én is nézem öket és tudom, ez  az  egész lidérc csupàn és fantazmagôria, rémàlom, de lehetetlen mozdîtanom a testem és tudom, tegnap ugyanez volt, tegnapelött szintén és nem értek majd semmit az egészböl és emlékezni sem fogok semmire és holnap minden ùjrakezdödik és holnaputàn dettô. S azt is tudom, ébredt fejjel mit sem  tudok majd minderröl és mindez îgy megy…

       ...egészen addig a napig, amikor màr 25 éves vagyok s hirtelen megébredek és hoppà! odakapok ehhez a még mindig merev nyelvhez és vàratlanul mindent megértek, emlékembe visszatér az elsö éjszaka mikor a nyelvem duzzadni kezdett s még csak 5 éves voltam.

      Ez a ràdöbbenés annyira erös, hogy “retroaktiv” hatàst kelt és îme most csupàn 5 éves vagyok s elöször àlmodom  meg  rémàlmomat és most végre képes vagyok el is üzni azt, mert képes vagyok kinyitni a szàmat, képes vagyok kiàltani, képes vagyok kimondani, képessé vàlok beszélni. Milyen megkönnyebbülés, tudni szàmat beszédre nyitni, tudni kiàltani, meg merni mondani!

      Àm egyszerre csak 38 éves vagyok és megértem , miszerint 25 évesen màr késö volt megérteni, mert azonnal kiabàlni kellett volna, amikor még csak 5 éves voltam s mindazon évekkel gazdag amelyeket azôta feléltem  és elkôtyavetéltem. De 5 évesen csak 5 éves voltam és édesapàm màr fenn volt az égben és itt lenn mindenki azt mondogatta, hallgassak – igy hàt nem volt merszem ordîtani minden erömböl, pedig annyira szerettem volna üvöltve mondani, hogy nem, én nem îgy akarom, én nem értek egyet...

Ma, negyven év utàn, ràbukkanok erre az oldalra. De mostmàr nincsen eröm elüvölteni magam: tudjàtok tudva, soha nem lenne szabad hallgatni és hagyni, hogy csinàljàk, hogy ezt csinàljàk és îgy csinàljàk!

                                                                                                                 (1970 – 2010)