Moszkvai emlékek

Tizenhét évesen, 1950 szeptemberében érkeztem Moszkvába, ösztöndíjasként. Hihetetlennek tűnik az eltelt évek száma időközben: még a Föld népessége is megduplázódott azóta. Nos, miképpen jutottam odáig olyan fiatalon, számos előzménye van, alkalmasint mesélek róla. Most nem akarok elkalandozni részletekbe,  a dolgok közepén kezdem, .

Új világba pottyantam, három napos vonatút után. Elsőbben a "Kijevi Pályaudvar" szokatlan méretein csodálkozhattam, utána az illemhely következett, ahol nem volt vécécsésze sem ülőke, guggolva kellett kicsi lyuk fölé kuporodnom. Lelkendezve ujságoltam utána társaimnak: "Gyerekek, a szovjet budi "talpra magyar módra" működik!"

Hatalmas tornaterembe szállítottak, az "elosztó-központba". Sokan voltunk, kéts rendeltetésizáznál  többen. Innen került mindenki későbbi helyére. Az óriási hodályban legalább 500 férőhely lehetett, mindenfelé ágyak sora. A lányok alacsony spanyolfal védelmezte sarokban tanyáztak. Nem volt fényűző megoldás, de kit érdekelt az? Tudtuk, néhány napig tart csupán. Csodás kaland küszöbén, álomvilág választott el a valóditól. 

Másnapra költözhettünk szobánkba, a Főiskolánkra is ellátogattunk. Hármasban voltunk mindössze szinházi-rendező szakosok s kiderült, milyen előnyökkel járt ez; szállásunknak apró emeletes házacska szolgált, a belvárost határoló régi bulvárok mezsgyéjén, míg Főiskolánk a Kremltől úgy negyedóra járásra esett, gyönyörű barokkos épületben, egykori nagyhercegi család palotája lévén valaha. A többiek nagyobb része nem részesült ilyen szerencsében, ők kívül eső egyetemi központokba kerültek.

Közös kvártélyunk öt szobát foglalt el a kicsi ház emeletén, lakhelyet nyujtva hármunkon kívül még tucat szovjet diáknak; másik két egymásba nyíló szobában öt leány lakott, ők is a Főiskola hallgatói. A földszinten két közös konyha és több helyiség, melyekben családok éltek, a helyszűke ellenére példás békességben.  

Hatalmas munka volt a tanulmányokkal lépést tartani hiszen alig törtük a nyelvet, annak is neki kellett gyürkőzni. Jeleneteket írtunk, játszottuk és rendeztük azokat, rögtönzéseket, helyzetgyakorlatokat találtunk ki, orosz és világirodalmat, művészettörténetet tanultunk és, (fájdalom !) marxizmus-leninizmust bifláztunk. Emellett sportoltunk is, többek között vívtunk és még úszásra is volt lehetőség; akkoriban egész Moszkvában egyetlen fedett uszodába, (annak is a 25 méter hosszúságú medencéjébe), volt belépési lehetőség az egyszerű halandó számára. Odajártunk havonta kétszer egy-egy órára.

A mennyezet úgy 10 méter magas lehetett és a középre beépített kisebb kupola négy oldalára óriási betűkkel ezt a jelszavat pingálták: " Az összes világrekord birtokosa szovjet sportoló legyen!"  Mikor először vettem észre a feliratot, kimásztam a vízből s a lózung alól bámultam fölfelé mintegy magamnak ismételgetve félhangon a mondatot... Már egy ideje ott állongtam, mormogva a szakállam alá, mikor egyik orosz osztálytársam odalépett segítségemre és kezdette magyarázni a jelentést, amit nem látszottam érteni. Megkérdeztem tőle: " Mondjad, te tudod mennyi a Szovjetúnió lakosainak száma?" "Hááát  úgy 200 milló körül..." "Igen? Akkor nem engednétek át néhányat a többieknek is...?"

Nem arattam nagy sikert, de bajom se származott belőle, pedig bizony származhatott volna...