Hogyan kerülhet a tenger moszkvai emlékek közé? Hát így: másodév elején, 1951 októberében, kedvesem kívánságára elhatároztuk, a kéthetes téli vakációra Leningrádba rándulunk. Többest használtam, ám az ötlet övé volt. Vészelának hívták, bulgár volt a lelkem és apukája a "kettes számot" viselte az ottani kormány névsorában. Utóbbi fontos körülmény, mert a terv, hogy moszkvai illetőségű személy Nagy Péter városába ruccanjon "csak úgy", nem volt valami "kézenfekvő" elgondolás akkori időkben, abban az országban. Kellett hozzá hatalom, befolyás és helybéli kapcsolat, hasonló "álmot" valósággá tenni. Ilyesmi nékünk nem, ám a papának megvolt. Persze ez csak most, 60 év távolából visszapillantva tűnik nekem észszerű következtetésnek...
Szó ami szó, december 20.-án érkeztünk a hősi legendák övezte büszke városba, mely a hitleri hordák előtt se hajtott fejet. Ám még a magát "öröknek" hirdető és akaró hatalomnak sem hódolt be: a "Nagy Vezető" őreá tukmált nevét a köznép sosem fogadotta el, helyette mindennapi alkalmazásban a "pityer" kifejezést használta állandó utalásként az egykor-volt cár feledhetetlen emlékére, akinek századokon át viselte nevét a város. Kéthetes tartózkodás során alig hallottuk említeni azt másképpen mint Péter cár pajtáskodó becenevén. E tény még akkor és ott tudatosult bennünk, meglepőnek is tűnt számunkra.
Első moszkvai évem során azt hittem megismertem a kemény orosz hideget. Tévhit volt : az Északi tengerpart klímája rögvest bizonyítékkal szolgált. Nyevszkij-sugárúti első sétánkon szembe haladó járókelő intett megállást erélyesen; a járdaszélről kevés havat markolt és szakavatott módon kezdette dörzsölni orromat arcom közepén. Közbelépése nélkül talán orr nélkül maradtam volna, mivel erős szélben a párás-nedves mínusz 10 fok már csillogó-fehérre mázolta képem ékességét, ami jelezte, a bőr lefagyott. Ha ilyenkor kíméletlen "hódörzs" masszázs mellőzésével lépünk be fűtött helyiségbe, búcsút mondhatunk fagyperzselte ujjunknak, fülünknek... Efféle incidens megszokottnak számított, főleg idegen "avatatlanok" esetében és a "bennszülöttek" éberen vigyáztak is e téren reánk.
Ideje a lényegre térnem. A pillanattól, hogy helyben voltunk, a rögeszme munkált fejemben: "látni a tengert !" Első alkalom életemben, tőszomszédságában vagyok, hát látni akarom! Környezetem furcsállotta is eléggé a számukra oly szokatlan kívánságot, Vészelával egyetemben, akit könnyen sikerült lefegyvereznem: " persze, te gyerekkorod óta mást se csinálsz mint a Fekete tengerben pacskolsz !" Az érv hatott, elkezdettük kutatni, hogyan juthatunk tengerközelbe? Bő tanulmányok árán nyomoztunk ki mindent, útitervet szerkesztettünk; eléggé bonyolultnak bizonyult az egész, mivel az itteniek jófomán soha nem mozdulnak belvárosukból, fogalmuk sincs, főleg télvíz idején, a feladat megoldásának mikéntjéről...
Természetesen tömegközlekedés igénybevételére kényszerültünk, taxiról szó sem lehetett. Hosszas trolibuszozés után végállomásig villamosoztunk, ott "HÉV"-szerű "ELEKTRICSKÁRA" váltottunk át, mely saját végállomásánál tett le, ahol is a kalauz-vezető egyszemélyben, kérdésünkre, "merre a tenger?", határozatlan "toronyirányba" bökte mutatóujját, amerre se torony, se semmi nem látszott a végtelen fehérség távlatában, még út vagy ösvény sem, a láthatárba vesző, havas-jegeces lapályon kívűl... Velünk leszállott utastársaink közül egy se választotta a nékünk mutatott irányt, hamarost kettesben maradtunk, bandukolva mind lassabban a csikorgó hóban. Nem volt merszünk bevallani egymásnak, holtfáradtak vagyunk, hiszen az ideút jó másfél órába került s most is már legalább harminc perce megyünk, azt sem tudva mennyi van még hátra...
Isten megmondhatója mennyit mentünk volna még, ha nem érkezik ellenünkben kicsiny csoport, széles jókedvtől fűtve, no meg a szélesszájú zsebekből itt-ott kikandikáló hosszúnyakú palackok tartalmától, mely néhányukat vidám nótázásra derített; odalépek egyhez megtudakolni, ha vajon messze vagyunk még célunktól? Értetlen néz reám elsőbb, a többiek is körénk gyülnek, ők sem fogva fel, mit is keresünk, mit is akarunk voltaképpen? Aztán egyikük homlokára csap, hahotára fakad és bökdösni kezd cipőorrom felé: "A tengert keresitek?! Hiszen jóideje rajta tapostok, ember !" A többiek is óriásit kacagnak és egymás vállát, combját csapkodva, egymást öklözve állanak odább, ismételgetve hogy ez bizony kapitális egy tréfa volt a részünkről!
Így esett meg első találkozásom a tengerrel. Ha talán kiábrándító a történet, mindenesetre nem nevezhetem illogikusnak: végre is 1951-ben a nagyvilágon javában dúlt a hideghárorú !
