Ujjászületés 2012

Nemsokára 4 éve, hogy  Plákó - ba belefogtam. Eleinte kissé rémisztő volt a dolog s főleg teljességgel ismeretlen. Egyedül a fehér képernyő előtt, nem tudtam mibe kapaszkodjam, hogy talpon maradjak. Ugyanakkor mintha érez tem volna valamiféle közönség, hallgatóság jelenlétét az ernyő mögött. Akkor, mint holmi cirkuszi ló, visszanyertem biztonságomat, valaha volt szinházi ember, aki e minőségemben soha meg nem szűntem létezni, bár kénytelen voltam évtizedekre ott hagyni a szinpadot, mely életemnek tartalmat adott.      

Igy hát színreléptem és szót kértem, életemet elmesélendő. Bűnöm bocsánatos volt és megbocsátható, eredendő lévén bennünk gyermekségünk óta:...- Mesélj valami szépet, Anyuka...! - S amióta Anyuka elment, magunk meséljük a mesét magunkról. Ami a fontos, ne rekedjen az meg bennünk.        

Igen, de elébb takarítanom kell. Túlsok rendetlenség halmozódott fel ezen a Plakó-nak nevezett virtuális helyen. Mint amikor valaki sietve hagyja el szállását, meglepetésszerűen, éppen csak reáfordítva a kulcsot a zárra.                   

Ez történt velem is. Égszakadás, földindulás, derült égből villámcsapás. A nekem legdrágábbra reátört a rák. Ott kellett hagyni mindent, visszavonulni mellé, segíteni őt amiben csak lehetett. Majd 2 esztendőn által.

Most már a gyógyulás útjára lépett. A mérkőzés első menete nyerésre áll. Az égbolt kitisztul, az időjárás derűsre fordul. Újból lélegzethez jutunk, visszafordulunk az élet felé. Ablakot tárunk, nekiugrunk a rendberakásnak. Takarításhoz látunk, magyarán szólva. Elnézést kérünk, újból élni kezdünk.

Megbocsájttok nekem, neki, ti mindahányan, ugyebár?