"Íme hát megleltem hazámat"

Ünnepélyesnek éreztem a napot amelyen e jegyzet szerkesztéséhez ismét hozzáfogtam, hónap sem telt azóta. Ha nem tettem szóvá ezt akkor, az újrakezdés lámpalázában, bizonyára félénkségből vagy be nem vallott szemérem miatt. Talán túlzottan érzelgősnek tűnhet, haboztam homlokráncolóan, efféle idézeteket kölcsönözni cím gyanánt mint amely most ez írás fölött is díszeleg: " Íme hát megleltem hazámat " Pedig bizony erről volt szó, az érzés munkált bennem, új szakaszba fogok, hogy végre a  magyart  használom, hiszen csak így tudom igaz mód közvetíteni gondolataim melyek bölcsős korom óta magyarul fogannak és forronganak agyvelőm tekervényeiben. 

1957 januárjában ütötte homlokomra   "disszidens" pecsétjét a rendszer mely elől menekülnöm kellett, a halálbüntetést elkerülendő, mivel fegyvert fogtam '56 őszén. Később idegenben sikerült épségben megőríznem anyanyelvemet, mert ösztönszerűn azt tartottam valódi hazámnak. Ismételgettem is únos-untalan: úgy hordom magamon magyarságom, mint csiga a házát... Ugyanakkor súlyos tévedés volt leányom s fiamat magyarul nem taníttatni; sajnos, más nyelvű mamával ez a hiány nehezen pótolható... 

Közben vendéghonom nyelvében megerősödtem; gyártásvezető kollégáim a francia televíziónál tőlem kértek tanácsot fogalmazás vagy helyesírás ügyében. Beletörődtem hogy nevem mindig, mindenki, mindenütt hibásan írja és hogy a többség állandóan összetévessze Budapestet Bukaresttel. Azt sem tartom véka alatt, négy évtizeden át őszintén igyekeztem beilleszkedni választott hazám közösségébe, részint mivel sokáig remény se volt földrengésszerű változásra a világban, de azért is mert akkor fogadtak maguk közé mikor hazátlanná váltam, teljes szabadságot élveztem közöttük életemben először, segítettek végig és soha nem éreztem magam kirekesztettnek. A pillanattól hogy menedéket adtak, mi sem volt számomra természetesebb, mint méltó tiszteletben tartani kultúrájukat, hagyományaikat, szokásaikat .

Ezért találtam ellenszenveseknek mindazokat kik, alig kapják meg "befogadott" státuszukat, zsarolásba kezdenek, befogadóikat lenézik, semmibe veszik és megkülönböztetett elbánást követelnek, tradicióikra hivatkozva. Meg kell jegyeznem, mind e visszásságok inkább nyugdíjba vonulásom után váltak érdekessé számomra. "Plako" létrehozása után, úgy öt - hat éve, szándékomban állott e kérdéskörrel bővebben foglalkozni. Ám, mint erről már más helyen meséltem, legközelebbi hozzátartozóm súlyos betegsége hosszú tartózkodásra szólított Budapestre.

Ez időszak különös módon esett egybe a Nyugatról szított és támogatott eseménysorral mely keretül szolgált a gyűlölködő rágalomhadjárathoz, jelesen Magyarország méltatlan és felháborító pellengérre állításához az Európai Únió politikai szinpadán. Így "testközelből" élve-látva mindezt, tudatosult bennem, mennyire magyar maradtam szívemben több mint félévszázad után is: jól ismervén az ottani állapotokat, nem volt nehéz felismernem a kibírhatatlanul igazságtalan kettős mércével való ítélkezés álságos voltát, mikor az ájtatos képmutató nem restelli elmarasztalni a "kicsinél" ugyanazt amit képes felmagasztalni a "nagynál"... Mintegy önkéntelen kiáltottam a képükbe, megbotránkozva : NE BÁNTSD A MAGYART ! Sajnálom, de másként érezni nem tudok és nem akarok; és mindennek számomra semmi köze a politikához.  

Nos, mindezek után ismétlem elégedetten, Íme hát megleltem hazámat! - s egészítem ki, József Attilával: "... a földet, ahol nevemet / hibátlanul írják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet..."