Emlékezem tehát voltam

Ha a "gondolkodom tehát vagyok"  egyenlő  "cogito ergo sum"-al , akkor az " emlékezem tehát voltam "helyes  latin megfelelője" memoro ergo eram"  lenne (?) (javítson ki, aki jobbat tud, de most nem ez a fontos). Arról van szó:ha emlékezni képtelen volnék, az létezésemet is kérdőjelezné, hisz'  ha nem voltam, nem is lehetek. Vagy csupán ennyi: egész életem hazugság lenne, mert egy (nagy) hazugságból származik. 

                "A multat végképp eltörölni", itt volt a baj, kérem szépen! ezen illett volna hosszabban elmélkedni mielőtt indulót kovácsoltak volna belőle; mikor az emlékezőtehetség részleges elvesztése kötelezővé lesz, a pokol is elszabadul. Fiatalok voltunk persze, nem volt nehéz dolguk velünk. Elég volt " fényes szellők "fújta" lobogóinkra reápingálni a szót "SZABADSÁG" hogy telitorokból harsogjuk : " Holnapra megforgatjuk az egész világot !"   És masírozzunk lelkes nótaszóval, semmi egyébbel nem törődve. 

 Azért túl messzire ne hajítsam a sulykot: az "átkos" tett szépet-jót is velünk: akinek megfelelő volt a szociális összetétele ( más szóval a származása ) és tehetsége meg szerencséje is volt hozzá ( esetleg, kivéve a származást, mind a kettő, mint nekem ), annak csodás lehetőségek nyíltak az érvényesülésre, olykor egészen hihetetlen szinten. Én például abban a ritka kiváltságban részesültem, hogy az akkor nemzetközileg legmagasabb rangsorral bíró Állami Szinházművészeti Intézetben ( G.I.T.I.Sz. ), szerezzem meg rendezői diplomámat. És mindezt minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül: nem csekélység, ha belegondolunk hogyan van ez manapság...

 A moszkvai 5 esztendő alapjában volt meghatározó életem további alakulásában, szakmai és emberi vonatkozásban egyaránt. Ha a későbbiek során távol kerültem is a szinháztól, a Gitisz-ben elsajátított ismeretek mindig segítettek megtalálni és megállani helyem, nevesen a francia televízió berkeiben, melyek pályafutásom keretéül szolgáltak. Jelkép maga a tény, hogy az orosz Szinházművészeti Intézet volt ifjú életem első állomása 17 évesen és a francia Nemzeti Audióvizuális Intézetből mentem nyugdíjba 57 éves koromban, 30 esztendős munkaviszony után.

Az utóbbi idők során ébredtem reá: tulajdonképpen nem is a Szovjetúnióban éltem én azon 5 esztendő alatt; az a világ a mindigtől való Oroszország volt és az is maradott, bármily máz, színezet és rituálé ellenére. Nem az új idők néhány percének szovjet emberét (olyan nem is létezett) ismertem meg akkor, hanem a Történelem orosz bátyuskáját, Rettegett Ivántól - Nagy Péteren át, Dosztojevszkijen, Csehovon, Konsztantin Sztanyiszlavszkijon keresztül egészen Vlagyimir Viszotskijig.                      

Ők győztek meg, őrizni emlékét mindannak ami volt. Ők mondják így: "Aki a multat felemlíti, szúrjuk ki a szemét, de aki a multat elfelejti, annak szúrjuk ki mindkettőt!"

Ha nem felejtek, magamhoz maradok hű. Polonius,  ("Hamlet" egyik figurája), mondja búcsúzóul fiának, Laertésnek:

"De mindenekfelett, légy hű magadhoz! Így, mint napra éj,   következik, hogy ál máshoz se lész!"